A London Lángokban volt életem egyik legkeményebb könyve, és nem azért, mert nehéz olvasni, a szóhasználata túl tudományos, nehezen érthető a szöveg, hanem érzelmileg megterhelő az, ami benne van, ezért csak akkor olvasd el, ha nem riadsz vissza a vértől, fájdalomtól és az elvesztéstől. Tehát: Csak erős idegzetűeknek!
Emiatt egyébként nem ajánlanám, de azok számára, akik bírják a fent említett dolgokat, egy izgalmas, élményt adó könyv lehet.
Egy asszony férjét és gyermekét az Arsenal stadion felrobbanásakor elveszítette. Nem más miatt, mint a terroristák miatt, s kétségbeesésében odamegy, hogy megkeresse őket. A látvány szinte éget. Ahogyan olvasod, látod, amit az asszony lát, és érzed azt, amit ő. Hihetetlenül jól volt képes megformálni a szavakat a szerző. Ez a könyv egy naplószerűség, amelyben az asszony ezutáni mindennapjait követhetjük végig, ahogyan visszaemlékezik halott gyermekére, s ahogyan feldolgozza az eseményeket a pokol bugyraitól újra a földi életig. A mű egyszerre thriller, szatíra. Mindezek mellett helyet kap a humor, amely irónikusan hat a szörnyűségek után.
Iszonyatosan imádtam. Néha úgy éreztem nem bírom tovább a könyvet, de égetett a kíváncsiság, hogy mi fog történni ezután..
Mielőtt maga felrobbantotta volna a fiam, Oszama, mindig azt hittem, egy robbanás olyan gyorsan történik, de most már tudom, hogy nem így van. A villanás része hamar lezajlik, de a tüzet nem lehet eloltani az emberben, és a zaj sem hogy alább soha. Az ember a fülére teheti a kezét, de nem képes kizárni. A tűz hihetetlen zajjal és dühvel lángol. És az a legfurább, hogy ott ülhet valaki az ember mellett a Central Line metróvonalon, és egyetlen hangot nem hall belőle. Olyan pokolban élek, ahol az ember remeghet a hidegtől Oszama. Ez az élet fülsüketítő moraj, de jól figyeljen. Azt meghallani, ha egy tű leesik.
Vissza
|